Andrea: „Először tudtam azt ajándékozni karácsonyra a gyerekeknek, amit ők szerettek volna kapni!”

– Milyen idősek a gyermekeid?

– A nagyobbik lányom, Klaudia 16 éves, 15 a fiam, Márk, 11 éves a Lívia és 8 éves a Rebeka. Mindannyian iskolába járnak. Ma voltam bent épp az iskolában, ahol a tanárok mind megveregették a vállamat, és azt magyarázták, milyen jó gyerekeim vannak, mennyire büszke lehetek rájuk. Tényleg, már csak ez ad nekem erőt, ők jelentik számomra a jövőt.

– Beszélj nekünk a gyerekeidről!

– Klaudia 16 éves, kilencedikes. Ő sajnos hat és fél hónapra született, agyvérzéssel. Isteni csoda, hogy megszületett és életben van. Most is enyhén értelmi fogyatékos. Kamasz korszakát éli és sajnos napról napra vívjuk a mi kis harcunkat. De neki más adatott. Ő nagyon tud szeretni, és ha valakire ránéz, azonnal megolvasztja a szívét. Kertész és dísznövény szakra fog járni jövőre.
A fiam, Márk most fogja elvégezni a nyolcadikat. Nagyon okos fiú. Teljesen tudatában van annak, hogy neki azért adatott több ész, hogy segítse a testvéreit és engem. Beléneveltem, hogy tanulnia kell, ha valamire akarja vinni. Ő ezt a lányoknak is továbbadja, segíti a húgait. Sokszor, ha valamit nem értenek a házi feladatban, együtt megbeszélik.
Egyetlen egyszer mondtam neki, hogy kisfiam: te vagy az egyetlen fiam, te vagy az én reménységem. Azóta ezt minden nap elmondja. Sokszor nekem kell mondani neki, hogy azért lazítson is, ne vigye túlzásba a tanulást, mert bele fog rokkanni a sok versenybe.
Lívia és Rebeka általános iskolások. Rebeka az idén kezdte az iskolát.

– Mikor jöttetek ebbe az anyaotthonba?

– Tavaly április elején jöttünk ide. Sajnos akkor nem volt állásom, munkát kerestem, takarítónőként. Istennek azonban biztosan célja volt azzal, hogy ide jöhettem, ebbe az otthonba, hiszen tavaly augusztusban munkát kaptam segédápolóként a szomszédos idősek otthonában.

– A férjeddel még papíron együtt vagytok?

– Idén lesz 17 éve, hogy házasok vagyunk. A férjem, Józsi sokáig hallani sem akart a válásról és nem egyezett bele abba, hogy papíron is kimondják azt, hogy többé már nem vagyunk férj és feleség. Most azonban elkezdett egy gyülekezetbe járni, amelynek a vezetője is azt mondta neki, hogy ez mindannyiunk érdeke lenne. Sajnos sokáig csak őt hallgatták meg, de szerencsére felvették velem is a kapcsolatot, így én is elmondhattam a véleményemet.
A fiam nagyon ragaszkodik az édesapjához, így sokáig a gyerekeim részéről is nagy volt a nyomás, hogy próbáljam meg újra az apjukkal. Amikor azonban újra összeköltöztünk, annak megint csak rossz vége lett: részegen járt haza, gyógyszert szedett és nem volt nyugtunk tőle. Állandóan megcsalt és gondnokság alá került, mert beszámíthatatlanná vált.

– Egy évvel ezelőtt jöttél el tőle?

– Igen, de én már háromszor szakítottam vele, csak mindig adtam neki újabb esélyeket. Korábban Kisvárdán laktunk, akkor egyszer már elhagytam őt, mert nem bírtam vele. Akkor a nyíregyházi anyaotthonba mentem a gyerekekkel. Aztán megint kibékültem a férjemmel, láttam rajta változásokat, meg a gyerekek is kérték, hogy kezdjük újra. Én is úgy voltam vele, hogy ő a gyermekeim apja, hát adtam neki egy esélyt. Felkerültünk Budapestre, de aztán megint csak az alkoholhoz nyúlt és még a korábbinál is rosszabb lett. Nem tudtuk fizetni az albérletet, ami miatt egyszer három hónapig voltunk már ebben a Margaréta-házban. Aztán megint jobb lett, kiköltöztünk albérletbe, de megint inni kezdett. Az utolsó két hónapban a sok idegeskedés miatt nem tudtam már dolgozni. A gyereknevelés is csak rám hárult, a folytonos dühkitörései, a bántalmazásai miatt végleg eljöttem tőle. Úgy voltam vele, hogy inkább egyedül kezdem a gyerekekkel, de talpra állok magam. Nem kell a segítsége, mert ő csak visszahúz.

– Említetted, hogy gyülekezetbe jár. Ez változtatott rajta valamelyest?

– 17 és fél évesen mentem hozzá feleségül, szülői engedéllyel. Amikor hozzámentem, anyám kidobott otthonról. Apámhoz kerültem, aki az engedélyt megadta a házasságunkhoz.
Én református vagyok és hívő ember, a férjem sokat járt velem gyülekezetbe, sokszor fordult az Úrhoz segítségért. Szerette és imádta a családját, a gyerekeit. Azért mertem több gyermeket vállalni, mert azt hittem, hogy mellette fogok megöregedni. De nem így hozta az élet. És nem tudom, miért változott meg ennyire…
Hívő embernek ismerem fiatal kora óta, és egyik szavával azt mondja, hogy megváltozik, és mindent megtesz a családjáért, és egy ideig látszik is a változás, de aztán megint történik valami és visszaesik. Iszik, begyógyszerezi magát, megcsal más nőkkel, borzasztó állapotba kerül. Adósságokat halmoz fel, amit nem tudunk visszafizetni, és így négy gyereket nevelni elég nehéz. Mielőtt ide költöztem volt 200 ezer forint adósságunk, amit mára sikerült rendeznem.

– Hogy érzed, az anyaotthon biztonságot ad nektek?

– Mindenképpen. De tudod, ez egy anyának valahol törést jelent.

– Miért?

– Maga az a tudat bánt, hogy itt kell lenni. De félre ne érts. Egyrészről jó az, hogy itt lehetünk, hogy nem kell rettegésben élnünk, hogy a gyerekeket nyugodtan nevelhetem, hogy végre van munkám, és talpra állhatok. Jó, hogy nem idegeskedem, a gyerekeken is látom a kiegyensúlyozottságot. Másfelől viszont a lelkem fáj azért, hogy itt kell éljünk. Az a tudat, hogy ide visszajutottunk, hogy a férjem miatt folyamatosan a béka feneke alá jutunk, és állandóan onnan kell újra talpra állni – ez nagyon rossz érzés.

– Milyen szabályok vannak itt? Mit kell betartani ahhoz, hogy itt lakhassatok?

– A legfontosabb, hogy a szobákban rendet kell tartani, a gyerekeknek is tisztáknak és rendezetteknek kell lenniük, iskolába kell járniuk. Az anyukáknak dolgozniuk kell, és előtakarékban félre kell rakniuk havonta pénzt. Ez nagyon jó, mert akik ide bekerülnek, azokat hozzászoktatják ahhoz, hogy gondoljanak a jövőre.

– Mennyi ideig lehet itt élni?

– Általában egy évig, és különleges esetekben ezen lehet plusz hat hónapot hosszabbítani. Én azonban tartani akarom magam az egy évhez, bármi is van.

– Munkád van, takarékoskodni is tudtál. Mi volt ebben az évben mégis a legjobb, amit fel tudtál mutatni?

– Az idén volt az első karácsonyunk az apjuk nélkül. Megmondták a gyerekek is, hogy ez volt életük legszebb karácsonya és még számomra is ez volt a legszebb: először az életükben meg tudtam nekik venni azt, amire vágytak. A nagyobb lányok, mobiltelefont kértek, a fiam meg egy klasszikus gitárt. Azóta is egy barátjával minden nap gyakorol. A legkisebb lányom egy beszélő pónit kért. Annyira boldogok voltak, hogy el nem lehet mondani. Az apjuktól egy kis csokis adventi naptárt kaptak. Ez sem volt véletlen: lehet, hogy ezért is be kellett ide költözni, hogy végre ezt megadhassam nekik.

– Dobozokban vannak most a szobátokban a holmijaitok…

– Igen, már két hete szeretnénk kiköltözni innen. Szeretnék egyedül megállni a lábamon. Nem szeretnék tovább az otthonban maradni, hiszen pár hónapja rendes jövedelmem van. Már meg is volt, hogy hová megyünk, de sajnos a főbérlő végül visszamondta az albérletet. Pedig már a foglalót is letettem, ő mégis meggondolta magát, visszaadta a pénzt, és azt mondta, hogy inkább ne menjek oda neki négy gyerekkel abba a másfél szobás lakásba, inkább egy házaspárt fogadott oda. Két hétig hitegetett, már becsomagoltunk mindent, úgy volt, hogy másnap költözünk, amikor este jött a telefon, hogy ne menjünk. Akkor dúlt bennem a háború. Miért kell az embereknek ezt tenniük a másikkal? Másfél hétig hitegetett. Nem lett volna sokkal korrektebb, ha azonnal nemet mond? Sajnos az összes anyaotthonban lévő anyukát egy kalap alá veszik, és én hiába mondom, hogy én nem ilyen vagyok! Nekem a legfőbb vágyam, hogy biztonságban tudjam a gyerekeimet! Munkám van, küzdök értük, akkor adják meg rá az esélyt, hogy bizonyíthassak!

– Akkor elmondhatjuk, hogy negatív diszkrimináció ért amiatt, mert anyaotthonban laktok?

– Igen. Sajnos az emberek idegenkednek az anyaotthonban élő anyáktól. Sok negatív tapasztalatuk van. Volt, hogy csak telefonon érdeklődtem egy albérlet iránt, és amikor a jelenlegi lakhelyemet elárultam, azonnal lecsapták a telefonkagylót. Sok helyre személyesen is elmentem. Azt mondták, hogy szimpatikus vagyok, de meghallották, hogy négy gyerekem van, és azonnal nemet mondtak. Az emberek félnek, sok negatív tapasztalatuk van.
Tudtam, hogy nehéz lesz innen kijutni. Sokkal nehezebb, mintha az ember egyik albérletről a másikra megy, de ahhoz, hogy össze tudjuk magunkat szedni, muszáj voltam megtenni ezt a lépést. Azért, meg hogy a férjemmel éljek együtt és tűrjem a férjem hőbörgését, már nem volt erőm. A legkétségbeejtőbb azonban az volt, amikor a gyerekek is kezdték átvenni azt az életstílust, amit ő élt. Feleseltek, rosszak voltak, a tanulmányi eredményeik romlottak. Sokszor aludni sem tudtak az apjuk kiabálása miatt, ezért aztán nem csoda, ha valahol le kellett vezetniük a feszültséget.

– De ezt te nem hagyhattad, hiszen nem ilyen embereket szeretnél belőlük nevelni...

– Igen, csak a férjem és az én közöttem lévő kettős nevelési viszonyt maguk a gyerekek sem értették: hogy van az, hogy anya vaskezű, apa meg lazább? Akkor most kire figyeljük? Ki a követendő példa?
Akik ismerik a gyerekeket, mind azt mondják: látszik, hogy az ő neveltetésüket nem a Józsi alapozta meg. Ők szerencsére az én lelki világomat örökölték és máig ugyanazok maradtak, akik voltak.
Én azt mondom nekik: szerethetitek apátokat, mint az édesapátokat, de ne kövessétek azt, amit ő csinál. Tudom, hogy nekem a közös élet az apjukkal már nem működik. Fontos lenne azonban ehhez az, hogy minél előbb kimondjuk a válást. A tudat, hogy tőle újra szabad lehetek, fontos a számomra. Még a nevét sem szeretném tovább hordani.

– Mesélnél a családodról? Tartod velük a kapcsolatot?

– Az én szüleim is elváltak. Nálunk azonban pont fordított volt a helyzet: Szabolcsban nőttem fel, az édesanyám alkoholista volt, ötször ment férjhez. Az utóbbi 16 év alatt körülbelül ötször beszéltem vele. Amikor padlón voltam, jól esett volna tőle egy-két anyai szó, de ő csak mindig azt hajtogatta, hogy ő már annakidején megmondta, ne válasszam a Józsit a férjemnek.
Ezért aztán felnőve abban láttam a megoldást, hogy anyukámmal megszakítottam minden kapcsolatot. Nem volt ő igazi anyám. Négyen vagyunk testvérek, négy lány. A legidősebb nővéremmel volt szorosabb kapcsolatom, de mára már vele is megszakadt.

– Lelkileg nagyon megviseltek a veled történt dolgok. Mi ad erőt neked?

– Járok a gyerekekkel az itteni gyülekezetbe, vasárnap istentiszteletre. Amikor dolgozom, akkor is sokszor hallgatom az áhítatokat. Minden pénteken a gyerekeknek gyermekbibliakört tart itt egy hölgy, amit ki nem hagynának. Én, ahová csak lehet, eljárok Isten igéjét hallgatni. Ez nekik is és nekem is felüdülés. Lök rajtunk egyet a következő időszakra. Ne csak a rosszat, hanem a jót is látnunk kell a dolgokban.

– Milyen egyébként a munkád? Meg vagy vele elégedve?

– Fiatal koromban varrónőnek tanultam. Aztán a férjemmel takarító vállalkozásunk volt. Ott mindkét esetben csak tennem kellett a dolgomat, ha megvarrtam valamit, vagy kitakarítottam valahol, akkor készen volt. Ez nagy lépés volt egy másik irányban, hiszen folyamatos az emberekkel való kontaktus és nem lehet a dolgokat rutinszerűen végezni. A munkámban azonban megtaláltam azt, amit kerestem. Hálás vagyok ezért az Úrnak, hogy itt is bizonyíthatom azt, aki vagyok, hogy a szeretetemet mások felé ily módon is közvetíthetem. Egyelőre segédápoló vagyok, és papírt kellene szereznem ahhoz, hogy előrébb léphessek, de motivál az, hogy elvégezzek ehhez egy iskolát.

– Az itt lévő anyukákkal kialakult-e egyfajta baráti kapcsolatod?

– Én eléggé magamba zárkózó vagyok, csak a gyerekeimnek élek, így itt nem barátkozom. A kolléganőimmel van egyfajta közelebbi kapcsolatom, de igazán barátinak ezeket sem nevezném. Ez sajnos az elmúlt évek miatt van.

– Egyszer felnőnek majd a gyerekeid. Addig az ő nevelésük köt le. És mi lesz utána?

– Egy anyának mindig ott vannak a gyerekei.

– De ki fognak repülni egyszer…

– Akkor majd látogatom őket. A gyerekekkel sokat beszélgettünk már arról is, hogy lesz-e nekik pótapukájuk. És én mindig elmondom, hogy az élet olyan kemény volt velem, hogy én e téren úgy érzem, hogy soha többé nem fogok nyitni egyetlen férfi felé sem.

– Fiatal asszony vagy. Miért vágod el ezt a lehetőséget magadtól? Neked is lenne még jogod boldognak lenni!

– Csalódtam a férjemben, és ezáltal a férfiakban is. Ráadásul lehet, hogy bután hangzik, de szerintem nincs a világon olyan férfi, aki engem a négy gyerekemmel elfogadna. Sok jó dolog is volt az életemben, de úgy gondolom, hogy most már csak a gyerekeimmel kell foglalkoznom. Úgy látom, hogy Isten nem adta meg nekem ezen a téren a szabadságot. Nekem felelősen kell döntenem, nekem feladataim vannak, és inkább arra összpontosítok, az energiáimat arra szánom, hogy a gyerekeimet becsületben felneveljem.
Sokszor összeszorul a szívem, és azt gondolom, nekem nincsen senkim, egyedül maradtam. Aztán jön a másik gondolat, ami sokkal erősebb ennél: Mi az, hogy nincsen senki? Hát van négy szép gyermekem! Több nem is kell. Ez megerősít abban, hogy hol is a helyem! Mindig azt mondom nekik: nekem elég, ha ti szerettek.

– Nagyon remélem, hogy mindezek után ők nagyon meg fogják becsülni az édesanyjukat! Amit nekünk most itt elmeséltél, abból azt hiszem, hogy sokan a felét nem bírnák elviselni a dolgoknak, amiket te átmentél.

– Csak akkor érhetünk el valamit, ha eltervezzük, célt tűzünk ki magunk elé, és tudatosan megvalósítjuk. Nem tántoríthat el semmi sem attól, hogy azt véghez is kell vinni.
Én a gyerekekkel mindent megbeszélek. Sokszor megkapom azt, miért csinálom így, mit értenek ők ehhez. Tudom, hogy még gyermekek, de ha velük együtt végezhetem a dolgokat, ők is megerősödnek majd. Mutatom nekik, hogy kell cselekedni, hogy ne kövessék el azokat a hibákat, amiket én elkövettem. Remélem, hogy ez elég jó példa lesz nekik. Ettől többet nem tudok már értük tenni.