Laborczi Géza: „Az egyháznak a hálószövés a feladata”

– 2000. január elsejével indult az Oltalom Szeretetszolgálat munkája Nyíregyházán, ahol a város vezetése felkereste az evangélikus egyházat, hogy a szociális szférában az együttműködést szorosabbra vonja. De hogyan is kerülhetett sor ennek a meglévő ellátórendszernek az átvételére?

– 1998-ban a FIDESZ kormány ideje alatt a szociális törvényt úgy módosították, hogy az egyház is megjelenhetett fenntartóként a szociális területen. Ez azért volt fontos számunkra, vidéki gyülekezet számára, mert ettől kezdve törvényi garancia volt arra, hogy megjelenhettünk úgymond a szociálispiacon, teljes felelőséggel és lehetőséggel. Addig egyházi fenntartásban voltak diakóniai intézmények, fogyatékosok otthona, idősek otthona, de ettől a ponttól fogva az egyház átvállalhatott az államtól szociális feladatokat.

– Az egyház vajon alkalmas-e arra, hogy ekkora kaliberű szociális kérdéseket oldjon meg?

– A lutheri kettős kormányzás elvéből kiindulva elmondhatjuk, hogy a szociális kérdések rendezése alapvetően állami feladat. A jó rend, a jólét biztosítása az állam feladata, és nem kell azt gondolni, hogy az egyháznak, a szociális kérdések megoldásába be kellene szállnia. Az egyháznak nem ez a dolga. Az egyház dolga az evangélium hirdetése. De épp az evangéliumi mandátum oldaláról átvállalhatunk bizonyos állami feladatokat, és az evangélium hozzáadásával végezhetünk ilyen irányú szolgálatot is. Ez azért fontos, mert ez egy egész más tudatállapotot jelent, a szolgálathoz való viszonyulásunkban. Mi ugyanis nem tudjuk például a hajléktalanságot megoldani, az az állam, a gazdaságpolitika feladata, hogy minél kevesebb szegény és hajléktalan legyen az országban. Nekünk az a dolgunk, hogy szóljunk, hogy túl sok van belőlük, illetve, akinek kisodródott az élete, azon segítsünk. Sajnos tíz évvel ezelőtt is már látszódott, hogy a rendszerváltásnak vannak nyertesei és vesztesei és az egyháznak, mint értékalapú közösségnek döntenie kell, hogy kinek az oldalára áll. A jézusi mandátum a szegények megsegítésére szól.

– Bő tíz évvel ezelőtt ez a mandátum tehát találkozott az önkormányzati akarattal…

– A szociális ellátás állami illetve önkormányzati monopólium volt, kizárólagosan ők csinálták, de az önkormányzat itt Nyíregyházán belátta azt, hogy sokkal jobb számára, ha ugyan törvényileg megmarad számára a kötelező feladatvállalás, de mint kiszervezett szolgáltatást végeztetheti ezt civilekkel vagy egy egyházzal. Ebben a gondolkodási folyamatban az önkormányzat bevont bennünket és a civileket is, és elkezdődött egy tervezési folyamat a város szociális hálójának kifejlesztésére. Ekkor átvettük egy ellátási szerződés keretében a teljes hajléktalanellátást a városban és létrehoztuk az Oltalom Szeretetszolgálatot. Gyülekezeti fenntartásban volt először ez a szolgálat, és hozzá tartozott első körben a nappali melegedő, az éjjeli menedékhely, az átmeneti száll, a népkonyha és az anyaóvó. Ez az öt szolgáltatási ág aztán az évek során bővült, később 2003-ban országos fenntartásúvá lett az intézmény. Akkor a helyi evangélikus vezetés vissza akarta adni az önkormányzatnak az ellátást, de végül D. Szebik Imre püspök, dr. Frenkl Róbert felügyelő és dr. Hafenscher Károly akkori országos irodaigazgató úgy döntöttek, hogy átveszi az országos egyház.

– A szolgálatotok folyamatosan bővült  az elmúlt tíz évben és úgy tudom, hogy az önkormányzattal végzett közös munkával is elégedettek vagytok.

– Nagyon jó döntés volt mind egyházunk, mind pedig az önkormányzat részéről, hogy ezt a feladatot  vállaltuk, hiszen ez egy valóban közös munka. A megkötött ellátási szerződés garanciális elem ebben. A munka dandárját mi végezzük, tehát az önkormányzat átadta nekünk teljesen a feladat végrehajtását, de sem anyagi, sem szakmai szempontból nem vonult ki az adott területről. Az ellátás nem lett kizárólagosan a mi feladatunk, hiszen kötelező városi feladatot látunk el. Ha bármi gondunk van, akkor nyugodtan fordulhatunk hozzájuk. Teljes körű hajléktalan ellátást csak egyedül az egyház nem is tudott volna átvállalni.

– A városban az Anyaóvó mellett van például egy másik anyaotthon is, amit a Vöröskereszt működtet. Az utcai hajléktalan ellátást is egy másik civil szervezet, a Periféria Egyesület végzi. Velük milyen a kapcsolatotok?

– Az egész szociális háló akkor teljesedik ki, ha más szervezetekkel is partneri kapcsolatban állunk. Nincsen ez másképp Nyíregyházán sem. Hogy kézzelfogható példával érzékeltessem, a krízis időszakban (télen) kerekasztalt hívunk össze, ahol a mentők, a polgárőrség, a közterület fenntartók, a polgármesteri hivatal képviselőivel közösen ülünk le megbeszélni azt, hogy ebben az időszakban milyen módon vigyázunk arra, hogy a településen ne essen senki áldozatául a téli időjárásnak. Van egy riasztási- illetve jelzőrendszer, amelyben mindenki tudja, kit kell felhívni egy adott problémával kapcsolatban. Ez a mi városunkban országosan is példaértékűen működik.
Idén például a Periféria Egyesület a közterület fenntartóknak tartott egy szociális munkási tanfolyamot, hogy megtanulják azt a nyelvezetet, ahogyan az utcán élő hajléktalanokkal bánni kell. Mindenki arról számolt be a tanfolyam végén, hogy valóban jobban tudtak kommunikálni az emberekkel
Az egyháznak tehát a hálószövés a feladata. Nem tudjuk megoldani ezeket a problémákat, de hálót tudunk szőni. Én az együttműködő diakóniának vagyok a híve, a helyi szervezetekkel való maximális együttműködés keretében lehet ezt csinálni, mert különben nem érjük el a célunkat.

– Te vagy az Oltalom Szeretetszolgálat igazgató lelkésze, de melletted a szeretetszolgálatnak és az egyes intézményeknek is vannak külön részlegvezetőik. Mesélnél róluk?

– A szeretetszolgálatunkban hármas vezetés van. A gazdasági feladatokat Karahuta Jánosné látja el, a szakmai feladatokért Dezanove Bartolomeu Inacio felel, én pedig az igazgató-lelkészi feladatot végzem. Mindenkinek pontosan be van osztva a működési köre, döntési kompetenciája, és a munkatársaim önállóan végzik a különböző szolgálatokat.
A részlegvezetőket négyévente pályáztatjuk. Nem pozícióban, hanem feladatban identifikáljuk magunkat a Szolgálatnál. Ez azért jó, mert ha esetleg valaki megfáradt, akkor cserélhetünk. Mindig azt mondom, hogy egy autóban ülünk és tudjuk az irányt, akkor mindegy, ki ül a volán mögött, lehet váltani a sofőrt, úgyis abba az irányba haladunk majd, amerre szeretnénk.
Én első számú vezetői feladatomat abban látom, hogy csapatépítést folytatok a munkatársak közösségében. Fontos, hogy azt érezze mindenki, hogy ez egy közös ügy, amiért közösen dolgozunk, és amit közösen kell összefognunk. Én evangélikus lelkész és munkáltató vagyok, ami azt a nehéz feladatot adja, hogy nem utasításra működtetjük ezt a rendszert, hanem minden egyes munkatársunk emberi problémáira is meg kell találnunk a válaszokat. A munkáltatói jogokat én gyakorlom, de úgy kell az lennem, hogy ebben  a gondvisés is megvalósuljon .

– Rengeteg felületet fedtek le a városban. Hogy gondolod, van-e még terjeszkedési lehetőség a szociális területen?

– Most elérkeztünk arra a pontra, hogy a szolgáltatások már akkorára bővültek, hogy most vennünk kell egy nagy levegőt, és utol kell érnünk picit saját magunkat is. De nyilvánvaló az is, hogy nem fogunk itt megállni, mert amit most csinálunk, annak hiányzik még egy fontos eleme, „lába”.
Jelenleg minden területünkön alapvetően életmentést végzünk, ha más típusokban is, de ez a profilunk. Ám aki belezuhant a fedélnélküliségbe, a szociális mocsárba, és elkapja az örvény, az nem rázza meg egyik napról a másikra magát és áll újra talpra.  A gödörből való kihúzáshoz kell egy mentális, közösségi, egy foglakoztatási és egy lakhatási rehabilitációs program, amit még ki kellene építeni.
Van egy európai uniós, 50 millió forintos pályázat, amelyen indultunk és meg is nyertük. A „FOG-LAK” nevű programmal, ami foglalkoztatást és lakhatást jelent 25 kliensünknek rendezhetjük a képzését, foglalkoztatását,  és albérletben való lakhatását. Ezzel megtanulhatnak önállóan élni, és a munkaerő piacon újra versenyképessé válhatnak. Rendkívül izgalmas időszaknak nézünk tehát elébe, hiszen lemérhetjük, hogy a ránk bízottak mennyire alkalmasak az önálló életvitelre. Ezt a vonalat azonban rendkívül fontos kiépíteni, mert ha a szociális örvénybe bekerültek, nem látják a kiutat, előjön egyfajta hospitalizációs betegség, azaz intézményfüggővé válnak, egyikből a másikba mennek, és nem kezdik el az önálló életet.

– Szabolcsban gondot okoz a magas munkanélküliség. Milyen szakmák lehetnek azok, amelyeket érdemes forszírozni számukra?

– Sajnos valóban a megyénkben magas a munkanélküliség, de ennek megoldása sem a mi feladatunk. Megpróbálunk minden esetben azonban olyan munkahelyeket találni, akik hajlandók egyáltalán befogadni a hajléktalanokat. Akadnak olyan építési vállalkozók például,  akik ha mi, mint intézmény ajánlunk be náluk embereket, akkor azt garanciának veszik és felveszik a munkásokat. Ám ha valaki az utcáról jönne, és úgy kopogtatna náluk, biztosan nem alkalmaznák.
Ebben a pályázatban a város egyik  cégével kötöttünk megállapodást. Parkgondozásra képezzük a klienseket azért, hogy majdan a város parkjait gondozzák felkészülten. Így aztán ez hosszútávon sokaknak megélhetést adhat, hiszen a parkokat folyamatosan karban kell tartani.
A hajléktalanságban az egyik nagy probléma, hogy kiszakadtak az emberi közösségekből. Az anyaóvó esetében az édesanya menekülni kényszerül valahová. Kiszakad a munkahelyéről, a családból, a gyerekek a barátaik közül, ami megtartaná őket, ezért új közösségeket kell keresniük, de a sok előítélet miatt ez nehéz folyamat. Mi építkezni próbálunk itt, a gyerekeknek csinálunk közös programokat, a gyülekezetünk családjainak bevonásával. Közös nyári családi táborokat szervezünk, a csecsemőtől az idősekig sokféle korosztálynak.

– Mennyire jellemző az, hogy sikerül őket valóban integrálni?

– Ennek az esélye nem túl magas, de ezzel együtt úgy gondolom, hogy az a fontos feladat, hogy újra megérezzék ezek az emberek a közösség megtartó erejét, azt, hogy most ők, egy  közösség tagjai, akik odafigyelnek rájuk, hordozzák őket és segítenek neki. Nem egy rózsaszín folyamat ez, de vannak barátságok, születtek már szerelmek is.
Aki fuldoklik, azoknak ilyen kis lélegzetvételek is meghosszabbítják az életüket. Az alapkérdés, hogy a traumába belehalnak-e vagy sem. Ha egy krisztusi fogantatású gesztus segít a továbbélésben, akkor már elértünk valamit.
A formális gyülekezetépítést ebben az esetben el kell felejteni, és azt kell látni, hogy érzelmileg, emberi méltóságukban ezeket az embereket életben tudjuk-e tartani. Ez erőt ad nekik, bár mi már észre sem vesszük őket. Nekünk egy gyógyító és befogadó közösségként kell ott állnunk az intézmények mögött, hogy aki gyógyulni akar a kapcsolataiból, és épülni akar az Istennel való kapcsolatában, akkor ez egy lehetőségként várja őt. Nekünk életet kell menteni. Akit vízből húzunk ki, annak nem prédikálunk. Azt fizikailag húzni kell, és utána kell majd beszélni vele, ha már magához tért. Nekünk is ez a feladatunk. Nem a számokkal való dobálódzás a lényeg, nem a nálunk megkereszteltek száma a lényeg. Vallom, hogy mindenkinek azt kell adnunk, ezekben a szituációkban, amire épp szüksége van. Az igazi kihívás az, hogy az emberi lét legmélyebb pontjain kell tudni választ adni, hiszen a hit nem más, mint az emberi létezésünk legmélyebb kérdéseire adott válasz. Nem felekezeti, és nem pártállás kérdése. De még nem is erőszakos térítés és misszionálás ez. Jelen kell lenni sok helyen és Krisztushoz kötöttségünkből adódóan segítenünk kell, a válságba rekedt embereknek. A többi Isten kezében van illetve azoknak az embereknek a szívére van helyezve akiken segítettünk, hogy kijutva a válságból, hogyan vélekednek majd a vallási kérdésekről.

– Nincsen templomotok és gyülekezeti termetek sem a Kertvárosban…

– Igen. Mi egy templom nélküli gyülekezet vagyunk, ami még mindig jobb, mint a gyülekezet nélküli templom. Tervbe van véve, hogy építünk egy „multifunkcionális” templomot, ahol a gyülekezet tagjai vasárnaponként reggelivel látják vendégül a csöveseket. Így az ünnepek valóban azzá váljanak mindenki számára, hogy érezzék, hogy itt őket kiszolgálják, annak ellenére, hogy addig az életben beléjük rúgtak. Ezek mellé az emberek mellé oda kell térdelni. Miért várjuk el, hogy bejöjjön a templomba, ha nem vagyunk képesek leülni melléjük egy asztalhoz? És ez az egyetlen út feléjük, mert fordítva nem működnek a dolgok. A gyülekezet ebben partner lenne, de egyelőre nincsen infrastruktúra.