Brigitta: „Akarni kell azt, hogy továbbjussál!”

– Intézetben nevelkedtél, úgy tudom.

– Igen, négy éves voltam, amikor intézetbe kerültem. Kilenc éves voltam, amikor Gödöllőn nevelőszülőkhöz kerültem. Ők hivatásos nevelőszülők voltak, több gyerekkel együtt nevelkedtem. Aztán amikor kamasz lettem, olyan 16-17 éves, egyre inkább vágytam el onnan. Személyesen bementem Fótra és kértem, vegyenek vissza az intézetbe.

– Rossz volt velünk?

– Nem mondanám, inkább csak tudod, az volt a baj, hogy nem éreztem magam szabadnak. Teljesen jól elvoltunk, de mindig mindenről be kellett, hogy számoljak és ez nyomasztott.
Kértem ezért, hogy inkább intézetbe kerüljek vissza. Akkor Fótra kerültem, ahol egészen húsz éves koromig éltem.

– Ott mennyiben volt más az életed?

– Igaz, hogy be kellett ott is számoljak a nevelőknek mindenről, el kellett mondani hová megyek, mikor jövök haza, de többet járhattam fel Pestre és ez nekem, mint fiatal lánynak nagyon tetszett. Újpesten aztán virágkötőnek tanultam, de aztán nem volt annyi pénzem, hogy boltot nyissak, máshová meg akkor nem vettek fel dolgozni. Végül a fóti kastélyban kezdtem el dolgozni és átkerültem az intézet utógondozói részére, ahol 24 éves koráig lehet az ember. Ha nem leszek terhes, biztosan tovább ott maradok. De megismerkedtem egy fiúval és terhes lettem. Húsz éves voltam. Nyolc hónapos terhes koromig ott maradhattam, aztán jöttem át ide, ebbe az anyaotthonba. Annyi fizetésen nem volt, hogy albérletbe mehettem volna. Egyedül persze biztosan más lett volna kilépni a nagybetűs életbe, de gyerekkel együtt már nem vállaltam azt, hogy segítség nélkül kikerüljek.

– Ki ajánlotta neked ezt az anyaotthont?

– Egy ismerősöm, aki ott dolgozott az intézetben, ismert egy lányt, aki ide került, ők ajánlották nekem is ezt az elhelyezést.

– A barátod nem vállalta a gyereketeket?

– Ő elhagyott, amikor megtudta, hogy terhes vagyok.

– Megfordult a fejedben, hogy elveteted a babádat?

– Nem. Meg akartam tartani és vállaltam mindent, ami ezzel jár.

– Milyen volt az életed az anyaotthonban?

– Neveltem a kislányt és mellette dolgozni kezdtem. Éjszakákon és hétvégéken vállaltam itt az otthonban ügyeletet. Utána megismerkedtem a mostani élettársammal, akivel született egy közös gyerekünk és összeköltöztünk. A mai napig együtt élünk, de itt maradtam dolgozni az anyaotthonban. Elvégeztem egy iskolát, ami után gyermek és ifjúsági felügyelői képesítést kaptam. Később, amikor az idősek otthona beindult, megkértek, hogy jöjjek át a konyhára egy másik lány helyére, aki akkor épp szülni ment. Most addig itt dolgozom még, amíg ő vissza nem jön, aztán lehet, hogy megint visszamegyek az anyaotthonba.

– Hogyan emlékezel vissza arra az időre, amikor még magad is itt laktál? Jó emlék vagy inkább Rossz érzés?

– Nekem jó volt itt lenni, én szerettem itt. Talán azért sem volt nehéz megszokni itt, mert világ életemben így éltem. A gyerekotthonokban is nagy közösség volt, itt is az anyukák és a gyerekek közé nekem teljesen hamar sikerült beilleszkednem.

– Ismered a szüleidet?

– Ismerem őket, de nem tartom velük a kapcsolatot.

– Említetted a jelenlegi párodat. Ő mivel foglalkozik?

– Jelenleg munkanélküli.

– Akkor gyakorlatilag te tartod el a családot…

– A párom néha tud külön munkát vállalni, de abból tényleg nem tudnánk megélni. A pénz viszont bármikor jól jön.

– Mekkorák a gyerekeid?

– Két lányom van, a nagyobbik 10 éves, a kisebb 8. Mindketten iskolába járnak. A kisebbik most kezdte tavaly szeptemberben az első osztályt.

– Ha újra szorult helyzetbe kerülnél, élnél-e újra az anyaotthon adta lehetőséggel?

– Én nem szégyellem, hogy itt éltem. Remélem azért, hogy nem fog ez többet bekövetkezni.

– Ért-e téged valamilyen hátrányos megkülönböztetés azért, mert itt laktál?

– Nem. Legalábbis direkt módon nem. Valószínűleg egyébként függ a személyiségedtől, hogyan fogod fel a dolgokat. Én sosem sajnáltattam magam azért, mert intézetben nőttem fel és azt sem hoztam fel soha, hogy én itt éltem, csak azért, hogy az emberekből valamiféle érzéseket kiváltsak. Én az első kislányommal voltam itt, és biztosan más azoknak a helyzete, akik több gyerekkel jönnek ide. Valamilyen szinten akarni kell azt, hogy továbbjussál. Én akartam. De ehhez kellett azért az is, hogy mások mellettem álltak támaszként.