Nagyné Gombos Tünde: „Az ember védené őket, de egy határon túl már nincs lehetőség”

– Kérem, meséljen róla, hogy milyen az Anyaóvóban dolgozni? Mi mindennel foglalkozik egy szakgondozó?

– Öt éve dolgozom az Anyaóvóban, szakgondozóként. Gyógypedagógiai asszisztens végzettséggel kerültem ide, majd elvégeztem a Nyíregyházi Főiskolán a Szociálpedagógia szakot. Lényegében beköltözéstől, a kiköltözésig végig kísérjük az adott család mindennapjait. Az intézmény részlegvezetője osztja ki, hogy melyik családot ki kíséri végig az itt töltött idő alatt. Ez praktikusan teljes körű odafigyelést jelent, segítséget az óvodai, iskolai, önkormányzati, bírósági, tehát bármilyen papírmunkában, ügyintézésben. Sok esetben érkeznek úgy, hogy hivatalos irataik vagy sérültek, vagy el is vesztek, ezeket pótolni kell, anyának és a gyerekeknek is. Bármilyen hivatalos ügyintézéshez ezekre szükség van, így rendszerint ezeknek a rendezésével, pótlásával kezdjük. Ezt követően szinte huszonnégy órában a családokkal vagyunk, együtt éljük a mindennapokat, azok örömeivel és bánataival. Ehhez a munkához nagy empátiával kell rendelkezni. Sokszor még otthon is azon kapom magam, hogy egy-egy családom életén gondolkodom. Mit, hogyan lehetne csinálni, milyen kihelyezési út lenne a megfelelő. Azt, hogy mennyire egészséges, hogy ennyire belehelyezkedünk ezekbe a sorsokba nem tudom, de talán nem is lehet ezt másképp csinálni.

– Saját családja, hogy viseli ezt az életformát?

– A családom fantasztikus! Nélkülük nem lehetne ezt így csinálni. Nagyon sokat jelent, hogy a család vállszélességgel ott áll az ember mögött. Ez nem az a munka, amit azért csinál az ember csak, hogy valahol dolgozzon. Ezt csak szívvel lélekkel lehet végezni. Hálát adok az Úrnak, hogy idekerültem. Emlékszem egy nyári nap megálltam a kapu előtt, kezemben a kis OKJ-s papírommal és nem mertem becsöngetni, hogy van-e felvétel? Szeptemberben aztán más úton mégis ide kerültem. Ebben határozottan látok útmutatást. El is szoktam mesélni a lakóknak, hogy az Úr tudja, kit hová akar tenni, ahol majd megállja a helyét.

– Létezik olyan, hogy átlagos nap egy ilyen helyen? Ha igen, miből áll a napirend?

– A munkatársak a délelőtti órákat rendszerint ügyintézéssel, vagyis irodai munkával töltik. Ez értelemszerű, hiszen ilyenkor elérhetők a különböző hivatalok. Naptárban számon tartjuk, melyik anyukának mikor, milyen intéznivalója van. Odafigyelünk, hogy minden szükséges papírt vigyenek magukkal. Általában a várólistára érkező új családok ilyenkor futnak be, így ezeket is bonyolítjuk. Próbálunk lépést tartani a különböző adminisztratív teendőkkel. A délelőtt így hamar elrepül, délután pedig hazajönnek a gyerekek az iskolából, aztán később az óvodások is. Ilyenkor az iroda háttérbe szorul és inkább a lakókéi vagyunk. Megbeszéljük az aznap történteket, be-bejárunk a lakóterekbe. Olyan szoros kapcsolatban vagyunk velük, hogy néha többet látjuk őket, mint a saját családunkat. A délutánok részei az irodán kívüli tanácsadások, legyen szó háztartás-vezetésről, pénzbeosztásról, gyermeknevelésről. Mindezt úgy, hogy ott vagyunk köztük, látjuk az aktuális problémáikat, így azonnal tudunk reagálni, tanácsot adni, segíteni.

– Mennyire nyitottak az itt lakók? Megfogadják a tanácsokat, javaslatokat?

– Először, amikor megbeszélünk valamit, nagyon nyitottak, aztán, hogy ebből mennyit tesznek végül magukévá, azt a gyakorlat mutatja meg. Száz százalékig nem teszik magukévá, pedig mindig elmondom nekik, hogy csak olyanokat kérek, amit magamtól is elvárok. Ez úgy gondolom, hogy jól esik nekik, hiszen érzik, hogy nem a lehetetlent várom el tőlük. Fontos emberileg közelíteni hozzájuk, nyilvánvalóvá tenni, hogy a tanácsadó jót akar. Azt vallom, hogy ha csak húsz százalékát magukévá teszik az elmondottaknak, már megérte.

– Belépve az épületbe, az első benyomásom az volt, hogy micsoda tisztaság illat és rend fogadott, mind a közös helységekben, mind pedig a lakóhelységekben. Az egyik szobában például nagyon megragadott, hogy a számtalan plüssállat gondos rendben, meghatározott helyen és távolságra egymástól volt elrendezve. Ez a rend mennyiben az intézmény elvárása, és mennyire a lakók igénye?

– Ez változó. A plüssállatok kirakását annyiban jónak látom, hogy ebben az anyuka is kiteljesedik, egy anyából ilyenkor is a gondoskodás jön elő. Aki képes a plüssállatokat minden nap egymástól tíz centire elhelyezni minden emeletes ágyon, meghatározott rend szerint, akkor az egy ösztönös, gondoskodó jellemről árulkodik számomra. Ez persze a gyermekei felé is megnyilvánul.

– Konkrét életvezetési tanácsokat adnak a családoknak. Mennyire fogadják meg őket?

– Amíg itt vannak bent, addig tudjuk irányítani, befolyásolni a körülményeiket. Ha elmennek, megmondják hová indulnak. Elmondjuk, hogy hol, mit, hogyan kell tenniük, mikor hazajönnek elmesélik. Ez a kontroll-lehetőség elvész, amikor hazaköltöznek. Nincs rá minden esetben garancia, hogy nem követik el újra ugyanazokat a hibákat, ha a körülmények úgy diktálják. Az ember állandóan védené őket, de egy határon túl már nincs lehetőség.

– Mennyire maradnak meg Önnél a kapcsolatok az intézmény szárnyai alól kikerült családokkal?

– Vannak olyanok, akikkel a személyiségükből adódóan nem alakul ki maradandó kapcsolat, de sokakkal igen. A technikai vívmányoknak köszönhetően, ez könnyebb. Interneten keresztül képeket küldenek, váltunk pár sort, vagy telefonon beszélünk. Ez mindig jó érzés. Ők azok az anyukák, akikkel a mindennapok során is könnyebb volt az élet.