Roszík Gábor: „Az egykor ittlakók bejelölnek a Facebookon!”

– Hogyan jött az anyaotthon létesítésének az ötlete?

– 1991-ben létrehoztam a Tessedik Sámuel Hogy A Gyermekek Megszülessenek És Felnőjenek Alapítványt, amelyet a Magyar Szabadság Napján jelentettünk be ünnepélyes keretek között, amikor a szovjet csapatok kivonultak Magyarországról. Az alapítványnak az volt a célja, hogy szegény családokat, egyedülálló édesanyákat, gyerekeket támogasson, segítsen. Az első két évben adományokat gyűjtöttünk, kérelmeket fogadtunk be, szociálisan szegény családok anyagi gondjain enyhítettünk, közüzemi számlákat fizettünk ki, lelkészek ajánlására, szerte az országban.
Az alapítvánnyal elhatároztuk azt is, hogy felépítünk egy házat, amit Anyaotthonnak fogunk nevezni, ahová olyan egyedülálló édesanyák, vagy leányanyák jöhetnek el, akiknek szükségük van segítségre. Pályázatunk ez ügyben sikeres volt és a rendszerváltás után Magyarországon először nálunk indulhatott el anyaotthon. Az 1994-es áprilisi megnyitás után azonnal öten jelentkeztek, velük kezdődött el a működés.

– Hogy miért anyaotthonban gondolkodtatok, azt személyes élményeid is befolyásolták.

– Még a kilencvenes évek elején felkeresett egy 17 éves fiatal lány, aki terhes volt, de a szülei kirakták otthonról, a nem kívánt gyermek miatt. Azt mondták neki, hogy ha nem akarja elvetetni a babát, csak akkor mehet újra haza, ha a szülés után örökbe adja őt. Ez rettenetesen megdöbbentett engem, hogy a saját szülei gyakorlatilag ilyen borzasztó döntést hoztak vele szemben. Ezért aztán összefogtunk barátaimmal, és felhajtottunk egy kis lakást, be is bútoroztuk neki. Megbeszéltük, mikor fog költözni, de ő nem jött. Felkerestem az édesanyját, aki elmondta, hogy a lánya kiment Kanadába. Akkor eltelt pár hónap, amikor valaki szólt nekem, hogy az anyuka hazajött Kanadából, de a gyerek nélkül. Ki lehet találni, mi történhetett: talán örökbe adta, vagy eladta a gyereket…
Ebben az időben, az egyik napilapban megjelent egy kétrészes riport a budapesti hajléktalanokról, ahol olvastam egy harmincegynehány éves nőről, aki várandós volt, a vasúti várótermekben aludt. Egyik nap azonban részegen beleesett a Dunába, de végül megmenekült: az arra járó emberek kimentették őt. Mindkét esett ráébresztett arra, hogy valamit tenni kell ezekért a fiatal nőkért.

– 1994-ben még nem a jelenlegi Margaréta-házban, hanem a mellettünk álló, azóta már idősek otthonaként működő épületben éltek az édesanyák.

– 1994-től 2006. augusztus 31-ig volt abban az épületben az otthon. Oda csak nőket és gyerekeket fogadtunk be, de később a szociális-, gyermekvédelmi- és családjogi törvény számos ponton módosult, és ezért változtatni kellett az elhelyezésen. De még a törvény életbelépése előtt mi már azon gondolkodtunk, hogy létrehozzuk a Margaréta-házat, ahol hat kis lakást alakítottunk ki, azzal a céllal, hogy azok az édesanyák, akik már felnőttek, a gyerekeik bölcsődés illetve óvodás korúakká váltak és már elmennének dolgozni, vagy esetleg párkapcsolatuk is kialakult, nekik tudjunk lehetőséget nyújtani. Ez a második otthon 2006. január elsején nyílt meg és augusztusig a két otthon egymás mellett párhuzamosan működött.
Egy intézményben maximum negyven főt lehet elhelyezni, és biztosítani kell, hogy egy anya és egy gyerek külön legyen elhelyezve, ezért nekünk le kellett csökkenteni a létszámot. A másik otthon alkalmatlan is lett volna ennek következtében a további működésre, ezért gondoltuk ki azt, hogy a Margaréta-ház mintegy negyven fővel fog működni, a másik otthonban pedig inkább idősek otthonát hozunk létre. Ez egy nagyon jó döntés volt, hiszen sok volt nyolcvan főről – anyáról és gyermekről – gondoskodni, és erre nem volt megfelelő anyagi fedezet sem. 2009-ben végül még ezt az épületet is kibővítettük egy majdnem ugyanakkora résszel, még több lakást és hat új szobát alakítottunk ki, természetesen fürdőszobákkal, közösségi helyiségekkel. 1998-tól 2008-ig a városközpontban is volt egy házunk, ahol szintén laktak édesanyák, onnan költöztek az új épületbe.
Az Anyaotthon 2001. január elsejétől, tehát már több mint 10 éve evangélikus egyházi intézményként működik.

– Miért épp idősek otthona lett a régi épületben?

– Ez egy szép gondolatot ötvöz, méghozzá azt, hogy ott vannak az életük végén járó idősek, akik gyakorlatilag a „nagyszülők”, itt pedig a fiatalság, az életük elején járó reménységek, kvázi az „unokák” élnek. Szép lelkészi munka ez, ott az öregeket elvezetjük az életük végéig, itt meg segítjük világra jönni a gyerekeket. A közösen szervezett programok is jó lehetőséget kínálnak a közösség kialakítására. Én vagyok a lelkész, aki itt szolgál, kezdetektől fogva saját keresztelési anyakönyvünk is van, ami a gödöllői evangélikus gyülekezet anyakönyvének része. Itt az otthonban nagyon sok gyermeket és édesanyát kereszteltem meg.

– Korábban szakellátással is foglalkoztatok, de ez egy idő után megszűnt. Miért?

– Az egyetlen otthon voltuk, egészen kétezer hatig, ahol egy épületen belül szakellátást is végeztünk, mert az anyukák fele 18 éven aluli volt. Elve intézetekből kerültek hozzánk, volt, aki 13 és fél évesen szült! Ők fiatalkorúak voltak, tehát még a gyermekvédelemhez tartozott az ügyük, ezért szakellátásban részesültek 18 éves korig. Amikor a 18-at betöltötték, akkor kérhették, hogy ezt 24 éves koráig meghosszabbítsák. Alapellátás körébe tartozik a családok átmeneti elhelyezése, a szakellátás viszont a fiatalkorúak elhelyezésére vonatkozik.
Akkor még éles különbség nem volt a kettő között, csak a normatív támogatásban. Sokukat kihelyezett iskolában itt oktattuk, másokat máshová beiskoláztuk. Akinek nem volt meg még a nyolc általánosa, az iskolába, aki szakmát akart tanulni, az szakiskolába ment.
2006-tól azonban sok előírás megváltozott, például amit a létszámot illetően említettem. De azóta például a szakellátást végző otthonokra más munkáltatói előírások is vonatkoznak, mint az alapellátásra. Ez a mi esetünkben azt jelentette, hogy ha 20 állami gondozott él itt, akkor kb. 18 alkalmazott kellett volna rájuk, a 20 alapellátásban lévőre meg kell 4 alkalmazott. A személyi feltételeket tehát nem tudtuk volna vállalni és biztosítani, ezért meg is szüntettük 2006-ban a szakellátást, így azóta fiatalkorú édesanyák számára ez Magyarországon nincs is! Vannak fiatalkorúak nálunk, de ők nincsenek állami gondozásban.

– Hogyan lehet ide bekerülni? Ha valaki most terhesen, másik gyerekét vezetve kopogtat az ajtón, mit tudtok neki mondani?

– Néha előfordul, hogy valaki hirtelen ellehetetlenült helyzetben keres meg bennünket, de nem ez a jellemző, mert hogy valaki ide kerül az egy folyamatnak a vége, illetve egy újnak a kezdete. Ha valaki mégis váratlanul toppan be sajnos nem tudjuk felvenni, mert mindig „telt házzal” vagyunk, sőt várólistánk van. Ilyenkor persze az eset sürgősségének megfelelően intézkedünk, keresünk egy másik anyaotthont, ahol van hely. A legtöbben telefonon jelentkeznek, így időpontot adunk nekik felvételi beszélgetésre. Telefonon keresztül senkit nem veszünk fel, meg kell ismernünk őt, el kell mondanunk neki a feltételeket. Ha tudja ezeket vállalni, akkor várakozó listára kerül és szólunk neki, ha lesz hely. Munkatársaim felmérik a helyzetét, sokukat önkormányzat, családsegítő, gyámhatóság küldi ide, vagy éppen lelkészkollégánk, így a küldővel is felvesszük a kapcsolatot, s kérjük, hogy küldjék el a segítségre szoruló körülményeinek, esetének a leírását.

– Egy bizonyos ideig maradhatnak itt az anyukák. Mennyire jellemző az, hogy visszaesnek és visszakerülnek ide?  

– Egy anyuka 12 hónapig maradhat itt, ami egyszer 6 hónappal meghosszabbítható. Jobb esetben tehát ennyi idő az, ami a munkatársak rendelkezésére áll, hogy a család sorsán változtatni tudjanak, hogy „kigondozzák” őket.
Mindennapos a kapcsolattartás a családgondozóval. Felmérjük a továbblépési lehetőségeket, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy az anyukák innen tovább tudjanak lépni, és önálló életet tudjanak élni. Ha valaki ennyi idő után sem tud elmenni, akkor jön egy másik anyaotthon, ahol ez az idő újra indul.
Nálunk azonban 70-80 százalékban sikeresen tovább tudjuk léptetni az édesanyákat, munkájuk lesz, megfelelő lakhatási körülményeik. Előfordul persze, hogy közülük páran visszatérnek egy idő után, ez benne van a pakliban, de nem ez a jellemző.

– A régi ittlakókkal mennyire maradt meg a kapcsolat? Visszajárnak? Nyomon tudjátok követni életük alakulását?  

– A 17 év alatt mintegy 2500 édesanya fordult meg nálunk. Nekik legalább 2500 gyerekük volt, de sokan voltak 2-3 illetve 4 gyerekkel is. Sajnos nem volt kapacitásunk, lehetőségünk, szervezetünk és pénzünk arra, hogy nyomon kövessük az anyák útját. Amikor valaki elment innen, általában mi intéztük, így azt tudjuk, tőlünk hová került, de tovább már nem tudtuk kísérni. Ugyanakkor persze sok édesanyával bensőségesebb, szorosabb kapcsolat alakult ki, főleg akik hosszabb ideig voltak itt, vagy jobban kötődtek hozzánk. De igazából elmondhatjuk, hogy ha akarják, akkor ők tartják velünk a kapcsolatot és nem fordítva. Megható, amikor például az iwiwen vagy a Facebookon bejelölnek engem. Anyák, és olyan gyerekek is, akik azóta már felnőttek. Sokszor csak halványan emlékszem rájuk, mégis jó érzés, hogy ők számon tartanak minket.